III. fejezet: Visszaadnám...

Hazafelé úton, amikor már a háztömb felé tartottam, belém hasított újra a félelem.

Súlyosnak éreztem a lépteim. A járda nedves volt, az eső éppen elállt, de a levegő még mindig nyirkos volt, és az esőcseppek csillogtak a lámpák fényében. Minden lépéssel egyre nehezebbnek tűntek a lábaim.

Belül azzal biztattam magam, hogy lehet, hogy az egész tévedés volt.
Hiszen sem az este további részében, sem napközben nem történt egyéb atrocitás.
Da ha ma megint bekopogtat, tuti nem nyitok ajtót. Inkább kihívom a rendőrséget.
Mondjuk ezt még át kéne gondolni.
Mit mondanék? Hogy bekopogott egy pasas?

Otthon az ajtó előtt többször is körbekémleltem, amíg a kulccsal nyitottam az ajtót.
Senki sehol.
Furcsa volt így tölteni a délutánom hátralevő részét és az estét.
Egyedül.
Szeretek egyedül lenni. Szeretem a napi rutinomat, és az életem.
Egyedül.
Most ez a szó mégis feszültséggel járt.
Minden apró hang a lakásban – a hűtő zúgása, a villanyóra ketyegése – úgy tűnt, mintha valami elnyomott nyugtalanságot hozna fel a mélyből.
Minden idegszálam megfeszült.
Ittam egy nagy bögre nyugtató teát, majd szokás szerint leültem a kanapéra.

Felvettem az épp aktuálisan olvasott könyvem és folytattam. A könyv lapjainak zizegése, mintha nem is a szavak, hanem a csend hangját adta volna vissza.

Valamikor beleszunyókáltam a könyvbe. Este fél tizenkettőkor ébredtem. Pisilnem kellett.
A mosdó az előszobáról nyílik, szinte a mosdó ajtó mellett van a kabátakasztó.
A kabátom zsebe, mintha fénylett volna egy pillanatra. Bár így lámpafényben, félálomban nem vennék rá mérget.

Megvontam a vállam, és bementem a mosdóba. Miután végeztem, megmostam a kezem és az arcom is jó hideg vízben. A hideg víz kicsit segített, hogy felébredjek, és élesebben lássam a környezetem és magam. Iszonyat karikás szemmel bámultam vissza magamra a tükörből.
Meg is fogadtam, hogy már megyek is vissza aludni, hátha reggelre kicsit kipihentebben fogok kinézni.

Visszaindultam a szobába, amikor a bal szemem sarkában ismét fényt láttam.
Valami pislákolt a félhonmályban a kabátomon. Gyorsan irányt váltottam, hogy megnézzem, mi lehet az. Ezek szerint az előbb nem káprázott a szemem. Közelebb hajoltam.
Füstszag csapott meg és így közelről már jól láttam, hogy kigyulladt a kabátom. Olyan bájosan parázsló szelíd kis folt indult el az anyagon, ami amorf lyukként tágult. Majd egy kisebb láng is fellobbant.

Azzal a lendülettel kaptam fel a kabátom és dobtam be a csapba. Megnyitottam a csapot, amitől füst és gőz csapott meg. A kabáton tropa, de már nem égett.
A medál. Hasított belém a gondolat.
Kikaptam a láncnál fogva a lyukas zsebből e medált.

A gömb izzott és pulzált. A belsejében mintha gomolygó füstszerű anyag kavargott volna.
Akaratlanul is megérintettem, és persze hogy megégetett.

- Bassza meg... - sziszegtem miközben a medál leesett a padlószőnyegre.

Még jó hogy a szőnyegre és nem a padlóra, gondoltam, hogy magyarázom ki a főbérlőnél?

Mondjuk most épp van ennél nagyobb bajom is.

A medál felcsillant, a szőnyeg pedig megolvadt. Hülye műanyag szar. De legalább nem gyulladt ki.

Hirtelen felkaptam a szőnyegről a medált a láncánál fogva, és a konyha felé vettem vele az irányt.
Az első befőttes üvegbe dobtam be. Az még mindig pulzált.
Ráengedtem a hideg vizet a mosogatóban.
Ahogy egy picit ellepte a víz, máris úgy tűnt, mint ami megszilárdult.
abba maradt a pulzáló, csillogó tombolás, a kavargó füstszerű izé a lila gömb alakú kőben.
Pont olyan volt, mint amikor reggel megtaláltam.

Kattogott az agyam. Nem tudtam hova tenni....

Mégis mi a frász ez?....

Kezdett a thrillerből valami béna fantasy könyv felé venni az irányt.....

Azt hiszem most először gondoltam azt, hogy mégis csak jó lenne újra találkozni a pasassal.....

Talán ő megmondaná mi az isten volt ez.

***

Akkor még nem is gondoltam, hogy egész közel jártam.