II. fejezet: Valami kölcsön...

***

Reggel alig bírtam felkelni, talán azért mert későn feküdtem. De olyan volt már máskor is, inkább a rémálmoknak köszönhettem.
Na nem annyira rémálom, inkább csak rémálomszerű álmaim voltak az este.
És nyilvánvalóan az esti találkozás is újra szerepelt benne, csak másképp.

Végre összevakartam magam, indulhattam dolgozni.
Az ajtókilincset megfogva megtorpant a kezem. Újra belém hasított a kérdés: "mi a picsa volt ez este?"

Erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót. 
Nyaklánc a küszöbön.
Elsőre átsiklott felette a szemem és úgy kaptam vissza a tekintetem az apró tárgyra.
Az egyik felem legszívesebben otthagyta volna, de a kíváncsibb felem felvette a földről. Egy hosszabb bronzos színű láncon egy egyszerű gömb alakú medál lógott lilakővel. Vagy kékkel, vagy liláskékkel.
Másra sem tudtam gondolni, csak hogy ez tisztára olyan, mintha egy thrillerben lennék, ahol kiszemelt valami pszichopata. 

Elhessegettem a gondolatot, felvettem a földről a nyakláncot és zsebre vágtam.
A liftben lefelé még egyszer ránéztem, aztán már a munkában volt az összes gondolatom.
Ezen kívül egy teljesen átlagos munkanapnak indult.

Tömeg a mertón, öt perc késés, lebaszás...
Egész nap Lizával dolgoztunk az új projekten.
Szokásos papírmunka, új dossziék, mappák. Papíralapú és virtuális...
Liza megint fasírtban van a férjével és ezen duzzogott majdnem egész nap.

Ebédnél elkezte a sztorit mesélni, de valahogy eszebe jutott a medál és elkalandoztak a gondolataim.
- Látom, neked is piszkálja valami a csőröd. - nézett rám kicsit rosszallóan, amiért nem figyeltem rá.
- Tessék? - Kaptam el újra a szemkontaktust.
Liza csak sóhajtott, és enyhén a szemét forgatta, mintha csak neki lenne problémája. Csendben nézett rám, amíg megrágta az imént bekapott falatot.
- Ja, csak...-kezdtem, majd kivettem a zsebemből a medált. - Tegnap este bekopogott valaki. Egy pasas, aki...
- Egy pasi? Na és mit akart? - kezdte Liza izgatottan a faggatózást.
- Nem, nem olyan pasas. Ez fura volt. Mármint, nem mondom, kifejezetten elegáns, és komor, mégis elég jól nézett ki, de talán pont ezért volt még gázosabb a szituáció.
Liza csak csöndben méregetett, az egyik szemöldökét felhúzva.
- Ne nézz így! Éjfélkor bekopogni valahova, úgy hogy az ott élő nő nem ismer, de te úgy viselkedsz mintha ismernéd, majd még be is akarod hívatni magad, eléggé gázos. Majd összeszartam magam. Ma reggel pedig ezt találtam a küszöbön.
Felé mutattam a medált, ő pedig azonnal kikapta a kezemből.
- Elég tetszetős. Biztos, hogy nem ismered a pasit?
Csak néztem rá értetlenül. Ezt mégis hova tegyem? Persze, hogy nem ismerem.
- Liz, elég jó az arcmemóriám, és ha nem ismerem, hát nem ismerem. Ott álltunk egymással szemben majdnem öt percig. Lehet, hogy a folyosó sötét volt, de a lámpafénynél tökéletesen láttam az arcát. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett.
- Oké, ez így tényleg elég gázos. De,... - Liza elgondolkodva elhallgatott. - Nem ez így tényleg gáz, ott állt és meg sem próbált bejutni?
- De ezt mondom, hogy minden áron be akarta hívatni magát.
- Nem. Úgy értem fizikai, erőszakos módon. Tudod...
- Öö...., nem. 

Aztán Liza tovább csacsogott, hogy szerinte ez tisztára olyan, mint a romantikus filemkben, de az agyam csak azon kattogott, hogy elég erősnek látszott, ahhoz, hogy ha be akar jutni, akkor bejön. Meg azon, hogy szerintem inkább thriller, mint romantikus film.
Eléggé kétes gondoltokkal zártam az ebédszünetet, meg a napot is.
Vagy annyira akar valamit a férfi... maradjunk a pasasnál, hogy kedveskedik, ami nem túl hihető, mert ennyire nem vagyok jó nő, vagy tényleg beteg és pont engem szúrt ki. Azt hiszem ez lesz a hihetőbb verzió.

***

Azt ami valójában történni fog álmomban sem gondoltam volna.
Sőt, elképzelni sem tudtam volna. Nincs nekem ekkora fantáziám.