I. fejezet: Valami új, valami régi, valami kék, valami kölcsön....

Mesélek nektek egy kicsit, hogy hogyan is indult a történet, illetve én hol csöppentem bele.

***

Lorelle vagyok és az erdő szélén élek.... Csak vicceltem. A belváros kevésbé gáz részén tengetem unalmas napjaim. 
Ebből gondolhatjátok, hogy az egész napom unalmas volt. Úgy volt, hogy egy kis túraszerű sétára megyünk páran, de annyira pocsék volt az idő, hogy nem mentünk sehova.

Otthon maradtam és így az én kedvem is olyan lett, mint az idő. Pocsék. 

Igazából eléggé tudja befolyásolni a hangulatomat az időjárás, nagyjából semmihez sem volt kedvem, de legalább a hónapban ez volt az első olyan nap, amikor semmit sem csinálok.

Ez a semmittevés egészen este 11-ig tartott, amikor rávettem magam, hogy a nasi helyett csináljak pár melegszendvicset.
Éjjeli bagoly vagyok, így sokszor eszem késő este. Tudom, rossz szokás.

A kaja elfogyott és végül úgy döntöttem, jöhet a jól megérdemelt pihenés a pihenés után.
Már a rózsaszín szőrős, bojtos papucsomat rúgtam le a lábamról, amikor kopogtak.
Gondoltam megint a szomszédnál van valami s.o.s. dolog.
Hát visszavettem a papucsot, majd kicsoszogtam az ajtóig.

Az egész nap nyugisan telt, egészen eddig.
Kinyitottam az ajtót és az ütő is megállt bennem.
Egy magas férfi állt az ajtóm előtt. Elegáns ruhában, mintha temetésre készült volna.
Csak nézett rám a szúrós kék szemével és mosolygott.

- Mi... miben segíthetek - makogtam. Miben segíthetek? Mégis mért pont ez jött ki a számon. 
Csak nézett, és mintha villant volna a szeme, mint a macskáké a sötétben.
Csak állt és mosolygott, én pedig lefagytam. Annyira abszurdnak tűnt a szituáció.
- A segítségedre lenne szükségem. - felelte higgadtan.
Ekkor éreztem először azt, hogy be kéne csukni az ajtót, de mégsem tettem.
- És mégis miben? - kérdeztem, de csak mosolygott. Csak simán, nem volt benne semmi utalás vagy gúny, csak szimplán mosolygott én pedig kezdtem összaszarni magam miatta, mert rohadtul nem tűnt okésnak, hogy valaki csak így mosolyog.
- Bemehetnék? - kérdezte.
Na ná, hogy nem. Gondoltam.
- Valami baj történt? - hebegtem, hátha kiderül, miért akar bejönni.
- Bemehetnék? - kérdezte újra.
Kirázott a hideg és azt gondoltam, na ná, hogy rohadtul nem.
- A szomszédban laksz? Vagy mi? Miben segíthetek? - kérdeztem a zavartságtól hadonászva.
A szeme követte a kezeim mozgását, de csak a szeme és ekkor vettem észre, hogy hadonászok.
Kezdett rohadt abszurd lenni a dolog.
- Az életed megmentésében. - válaszolta, és amikor a tudatomig is eljutott, hogy mi hagyta el a száját, egyszerűen ijedtemben rávágtam az ajtót.
Az egész testemben éreztem a félelmet, és az ijedséget.
Azonnal rázártam a létező összes zárat az ajtóra és csak álltam előtte.
Próbáltam nem zihálni és visszafogni a lélegzetem, hogy halljam mit csinálhat odakint, mert nagyon tartottam attól, hogy még mindig be akar jönni.
De semmit sem hallottam. Fejben elképzeltem, hogy még mindig a rohadt ajtó előtt áll.
Nagyjából öt, de lehet, hogy tíz percet is álltam mozdulatlanul az ajtó előtt.
Erőt vettem magamon.
Kilestem az ablakon, hogy ott áll e még az ajtó előtt, mert még lépteket sem hallottam. Az első emeleti lakás előnye, hogy mindenki rácsot tetet az ablakára, így egy kicsit kevésbé voltam betojva.
Óvatosan lestem ki a függöny mögül, de senki sem volt ott.
A körfolyosót halványan bevilágította a lámpafény. Az egész háztömbben lehetett volna látni, ha valaki mászkál.

Eltelhetett majdnem egy óra, amikor végre elaludtam. Nem emlékszem mikor történt, csak arra, hogy addig csak zakatolt az agyam, hogy ez mégis mi a jó fészkes fene volt.

***

Akkor még nem tudtam, hogy ma valami új kezdődött az életemben.